Pedig ez még mindig a képregények világa, amit akkor sem tudnánk megszeretni, ha amerikaiként születnénk újra. De a Pókember-filmeknél ez valahogy jól működik, itt a képregény-stílus nem komor képeket, eltúlzott karaktereket, nagyon gonosz ellenfelet, megmentendő gyenge nőt, és hasonlókat hoz, hanem többek közt a jó-rossz harcát, ahol a rossz sem volt mindig rossz, vagy emberfeletti képességeket, amiknek viszont van rendes "földi" csatlakozásuk is. Most éppenséggel ezzel a nem-hétköznapi képességével van baja főhősünknek, Peternek (Tobey Maguire), aki úgy látja, nincs más választása az életben, minthogy főállású megmentő legyen. Hiába próbálja közben intézni a "földi" dolgait is, vagyis iskolába járni, pénzt keresni az egyetem mellett, gondoskodni May nagynénikéjéről, és esetleg gyerekkori szerelmét, M.J.-t is látni néha, a pókemberkedés mellett ez nem megy. Erről a dilemmáról szól a film, az elhivatottság és a személyes boldogulás konfliktusáról, ami, valljuk be, nem egy rossz kiindulás egy leendő jó film esetében.

A történet ügyesen egy relatív mélypontról indít: míg New York köszöni szépen, jól van, a bűnözés szinte teljesen visszaszorult benne, és mindenki vidáman jön-megy az utcákon, Peter majd belepusztul, hogy mindenhol helytálljon, de nem jön össze neki. Kirúgják a pizzafuti állásából, sőt, az újságtól is, ki akarják rakni az albérletéből, az egyetemen nehézségei vannak, M. J.-t csak óriásplakátokon látja, és May néni házát is perceken belül el fogja árverezni a bank, mivel nincs elég pénze rá. Ez a mélypont beindít egy hullámzást a filmben, innen természetesen már csak felfelé mehetünk, de ez nem jelenti azt, hogy később még nem tér vissza a filmben a "szuperhős legyek-vagy sima egyetemista"-dilemma, egyre erősebb formában.
És éppen emiatt az érthető és átélhető problémagóc miatt lesz jó ennek a filmnek (is) a története, hiszen egyrészt remek módon bemutatja, hogy néz ki a gyakorlatban (hosszú távon) Peter első filmben felbukkant képessége, amúgy pedig nincs is jobb annál, mint amikor spontán betekinthetünk egy szuperhős hétköznapjaiba.
A történettel egyébként nagyvonalakban végig nem lesz gond, bár az is igaz, hogy ahelyett, hogy a végén egy minden problémára megoldást találó "totális" heppiendet találnánk, itt egy-két szál nem fut ki teljesen pozitívan, plusz egy apró kitérőként még az első film gonosza, Zöld Manó (Willem Dafoe) is felbukkan, hogy láthatóan már a 3-ik filmre kösse át az eseményeket. Ennek a felbukkanásnak nincs sok dramaturgiai értelme, és ezért feleslegesnek hat, plusz zavaró is.
Ezektől eltekintve jól és izgalmasan alakulnak az események, remek fordulatok követik egymást (Peter "már" nem Pókemberként is beszalad egy égő házba gyereket menteni, a New York-iak a saját testükkel védik az ellenséggel szemben a sebesült Pókembert), az első filmhez hasonlóan nagy számban láthatóak a látványos pókemberes ugrálások, és van legalább egy olyan lélegzetelállító jelenet, amitől nemcsak a trailer lett tökéletes (ami pedig 10 pontos, bizony), hanem a film is kapott tőle egy jó adag plusz töltetet.

Majdnem minden működik, csak a "főgonosz" karakter nem. Ezúttal egy gépcsápokkal, akaratos-tudatos gépkarokkal rendelkező tudós, Dr. Otto Octavius (gonosz mivoltában csak Doc Ock) lett a főellenség, aki jóravaló fickóból vált -egy rosszul sikerült fúziós kísérlet eredményeképpen- egy mindenre elszánt gonosztevővé. Doc Ock-kal több baj is van: egyrészt már Alfred Molina, az őt játsszó színész első színrelépésénél tudjuk előre, hogy ő megy majd át gonoszba, másrészt Molina nem tudja jól eljátszani ezt a negatív szereplőt, harmadrészt borzasztó bénán néz ki a figurája a polipkarjaival, mivel az ő segítségükkel ideje nagy részében csak lebeg. Pontosan olyan hatást kelt, mint David Lynch Dűné-jében Harkhonnen Báró keltett annak idején ('84-ben), aki szintén lebegett, és ide-oda szökkent a levegőben. Doc Ock nem képes gonoszul kinézni ezzel a lebegéssel (Harkhonnen Bárónak pedig sikerült), mert ő inkább idétlen, mint félelmetes.

Egyébként, ha Molinát elfelejtjük, a színészi játékok szintén rendben voltak, Tobey Maguire minden árnyalatát el tudta játszani az örökös kétségek közt hánykódó kiválasztottnak, a mellesleg nagyon szerelmes Pókembernek, ami nem is csoda, mivel ő már valószínűleg álmában is Pókember. A hibátlan főhős mellett ott van az első filmből ismert Mary Jane, vagyis Kirsten Dunst, aki a film plakátján (és a filmben is többször) olyan ködösen néz, olyan "beállt szemekkel", ami első látásra furcsa, de biztosan tudatos megoldás, hiszen így (természetesen bármiféle drog nélkül) még izgalmasabbá válhatott Dunst, illetve a karaktere.

A színésznő egyébként ismét remekül játszott, tudott nagyon szép és kevésbé szép, de cserébe csábító lenni, és alapjáraton annyi erő sugárzott belőle, ami kell is ahhoz, hogy ne egy Batman-féle csinos szőke megmentendő csaj legyen csupán. A mellékszereplők között ott van a még mindig jól játsszó, karót nyelt James Franco (Harry Osborn), az első filmből, és ott van Rosemary Harris is, akiről kiderült, hogy May néniként elég sok mindenre képes.

Minden együtt van tehát, hogy ismét egy jó, izgalmas és érzelemdús filmet kapjunk, a standard képregény-stílustól a kellő mértékben eltávolodott, és az első film eredeti, csak rá jellemző látványvilágát továbbfolytató filmet, ami a kisebb hibái, illetve a közepén felbukkanó néhány perces üresjárat ellenére nem vallott szégyent az első Pókemberhez képest sem. Drukkoljunk, hogy a 3-ik Pókember-film is ilyen jó legyen majd 2007-ben.